regi_kep1

Szár község és a helyi hagyományőrzés rövid, összefoglaló története

A Fejér megyei Szár község a Vértes keleti lábánál, a Budapestet Béccsel összekötő 1-es számú főútvonal mentén fekszik. Földje mezőgazdasági művelésre alkalmas, a mészkő- és dolomitrögöktől távolodva délkelet felé javul a minősége.

lagzismenet

Lakodalmas menet Száron

A falu Árpád-kori alapítására enged következtetni a neve: Szár (Zaar). A név jelentése „kopasz”, amellyel Taksony fejedelem unokáját, Lászlót, illették. A község első okleveles említése 1337-ből való. A korban a falu Vitány várához tartozott, és jelentősége talán a mainál nagyobb lehetett, tekintve, hogy prédiumként (a földesúr saját használatába vett földjeként) hozzá tartozott bizonyos Chapplar, Zenththamas (Szenttamás?), Wene, Garda és Chakaneghaz is.

Az egykori Rozgonyi-birtokra aztán sötétebb idők szálltak. A település földrajzi helyzetéből adódóan a török Hódoltság és a Habsburgok kezén lévő királyi Magyarország leghevesebb összetűzéseinek pusztításában élt. Így nem csoda, hogy a felszabadító háborúk következtében teljesen elnéptelenedett.

Ezek után „Szár puszta” 1727-ben került az Esterházyak tatai uradalmához. Gróf galánthai Esterházy József pedig már a következő év elején kiadta a falu németekkel való betelepítésére vonatkozó megbízólevelét. Az uradalom célja egyértelmű volt: a falut minél előbb felépíteni hithű katolikus és munkaszerető emberekkel, ezzel pedig az Esterházy-család gazdaságát erősíteni.

A szári svábok pontos származási helyét csak hiányosan ismerjük. Az 1737-es összeírásban feltüntetett városnevek, amelyet a szári betelepülők származásának megjelölésére bejegyeztek (Würzburg, Köln, Strassburg, Mainz, Bamberg) valószínűleg azt a várost jelölték, amely a német telepes gyűjtőhelye volt, és ahol hajóra szállt.

Az idősek által máig beszélt „sváb nyelv” egyébként a dialektológiai elemzések után a Vértes keleti felére jellemző kelet-dunaibajor „ua”-nyelvjárás specifikumait őrzi magán.

Az első telepesek 1729 augusztusában érkeztek a Vértes lábához, de sokan közülük a jó földdel megáldott Bácskába és Bánátba vándoroltak tovább, mert az elvadult szári határ valószínűleg embertelen körülményeket kínált az első években. A szári betelepítés sajátosságai közé tartozik még, hogy több család az Esterházy-birtok Pest megyei exklávé-területéről, a mai Pilisvörösvárról, érkezett.

A falu közigazgatási helyzetét 1730-ban rendezték, amikor Fejér megyéhez tartozó községi rangot kapott. Választottak képviselő-testületet, az első bíró Kolm Jakab lett. Emellett a település a veszprémi egyházmegyébe beiktatva, Bicske filiájaként, működött 1736-ig. Ettől kezdve működött a szári plébánia. A hívek adományából és az uradalom pénzéből pedig Fellner Jakab tervei által készült új, barokk templomot 1757. október 24-én szentelték fel Keresztelő Szent János tiszteletére.

Szár lakossága a 18. század utolsó évtizedére már 219 német családból, összesen 1069 főből állt.

Saar

Naplemente a Vértes felett

A falu agrárjellegén még az 1848-as jobbágyfelszabadítás és a szári vasúti megállóhely vélhetően 1889-es megnyitása sem sokat változtatott. Egy, a két világháború között készült, községi kimutatás alapján megállapítható, hogy a korszakban Szár lakosságának több mint 80 %-a mezőgazdaságból élt. Közöttük túlnyomórészt kis- és törpebirtokos parasztok, napszámosok és gazdasági cselédek alkották a község meghatározó társadalmi-kulturális szféráját.

kocsmasaar

Hagyományos szári viselet

A nagyközségi rangban álló településen néhány háztartást kivéve még ekkor is kizárólag sváb családok éltek, akik közül az 1941-es népszámlálás során a legtöbben német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallották magukat.

Miután a közép-európai „népi németség” a Harmadik Birodalom propagandatevékenységének célkeresztjébe került, Száron is zászlót bontott a Volksbund helyi szervezete, amely német nemzetiszocialista jelszavakkal igyekezte politikailag aktivizálni a lakosságot. Bár, más magyarországi német településekhez hasonlóan, Száron sem sikerült igazán tömegmozgalommá szerveződniük, a párt jelenléte és az SS-toborzások végrehajtása már önmagukban elegendő ürügynek számítottak a későbbi, német nemzetiséget diszkrimináló, intézkedések lefolytatásához.

A II. világháború frontvonala 1944. december 24-től 1945. március 16-ig hullámzott közvetlenül Szár mellett, amely a rekvirálások miatt nagymértékű veszteséget okozott a délebbi falvakba menekített civil lakosság otthon maradt vagyonában. A fegyveres harcok nagy része azonban a Vértes erdeiben folyt, így a falu nem sok belövést kapott, a harctéren elhunyt hősi halottak száma viszont meghaladta a negyven főt.

Vertreibung

Kitelepítési emlékmű Szár szívénben

A háború után Szár nem tudta elkerülni a sváb kitelepítést. A faluból 1946. május 11-én, 559 főt szállítottak a kollektív bűnösség elve alapján Németországba. Ezt követően pedig 1948. március 28-án újabb 96 szári sváb lakosnak kellett elhagynia otthonát, hogy hatalmi utasításra a Vértes közepén fekvő kis településre, Vérteskozmára, költözzön, üresen maradt portáikra pedig magyar telepesek kerülhessenek. A két sváb kitelepítés után Szárra érkező magyar telepesek pontos névsora, származási helye, betelepülésük üteme és vagyoni helyzete még további kutatásokat igényel, de annyi bizonyos, hogy két markánsan elkülönülő csoportra lehet őket osztani: egy részük a felvidéki csehszlovák-magyar lakosságcsere kapcsán kényszer által, más részük, az állami svábellenes és földosztó propaganda hatására, önként vállaltan került Szárra. Utóbbiak minden bizonnyal többnyire Fejér megye déli részéről és Heves megyéből érkeztek.

Az eredeti, helyi lakosság súlyos jogfosztása és vagyonelkobzása következtében a korábbi homogén kultúrájú faluközösség mély, etnikai alapú határvonal mentén vált ketté „svábokra” és „telepesekre”.

Majd a folyamatosan kiépülő államszocialista diktatúra nemzetiségi hovatartozástól függetlenül egyaránt sújtotta a birtokos parasztságot, így az egymás mellett eltöltött évek új sorsközösséggé olvasztották az immár vegyes anyanyelvű szári lakosságot.

A hatvanas-hetvenes évek relatív életszínvonal-emelkedése Száron is éreztette hatását: kiépült a falu vezetékes víz- és villanyellátása, a főutca aszfaltozása. A téeszesítés és a közeli Tatabánya szénbányáinak fejlesztése új munkalehetőségek és „munkás” életformák nagyszámú elterjedését jelentették a faluban, egyre többen váltak napi ingázóvá, és megindult a fiatalok városba költözésének mind jellemzőbb tendenciája. Az ennek ellenére pezsgő ifjúsági élet a helyi Általános Iskola, a Kultúrház és a Sportegyesület köré szerveződött, ám ezek az intézmények az eredeti sváb kultúrával az internacionalizmus mindent átfogó légkörében csak érintőlegesen foglalkoztak.

A rendszerváltás nem hozott nagy áttörést a hagyományőrzés terén: Szekeresné Burghardt Klára nyolcvanas években kibontakozó minőségi munkájának nem lett folytatója. Nem sikerült tartós testvérkapcsolatot kiépíteni, az egykori szári kitelepítettek két szervezett hazalátogatáson kívül (1988, 1996) nem gyakoroltak közvetlen hatást a helyi kulturális életre. Egyedül az 1989-ben alakult Szári Német Nemzetiségi Népdalkör fejtett ki hosszútávú, a korszakon átívelő hagyományőrző munkát.

A falu gazdaságának fejlődése viszont a nyugat-dunántúli léptékben haladt: elkészült a vezetékes gáz- és csatornaellátás, aszfaltos burkolatot kaptak a mellékutcák is, megépült a legtöbb embert vonzó civil szervezet, a Sportegyesület, modern futballöltözője.

Az évtized végén aztán Schweininger Józsefné civil kezdeményezése, a Saarer Tanzgruppe, a szári német nemzetiségi néptánccsoport, nyitott új teret a sváb hagyományok őrzése számára. Alig több mint tíz év alatt 7 korosztályban 170 fiatal lépett be a csoportba, ezzel Magyarország egyik legnagyobb sváb közössége lett a szervezet. Az ezredforduló után kibontakozó szári hagyományőrzést meghatározza a származástól független, tömeges kiállás a német nemzetiségi kultúra és az ehhez kapcsolódó rendezvények mellett.

A 2005-ben átadott modern Szári Sportcsarnok méltó otthont ad közel ezer fős Táncbemutatóknak, sördélutánoknak, zenekari gáláknak. A községben ma már több hagyományőrző kezdeményezés, három zenekar és egy német énekeket éneklő fiatal templomi kórus is képviselteti magát.

A falu híres professzoráról, Romhányi Györgyről, elnevezett iskolában ma már speciális német oktatás, a 2011-ben átadott új óvodában német nemzetiségi képzés segíti a hagyományőrző munkát, és a helyi fiatalok itthontartását.

Schweininger Péter

kálvária

Szólj hozzá

Az e-mail címed nem lesz nyilvános.